“Az önmagunkon való munka attól a pillanattól kezdődik, amikor az, amiben biyni tudunk  önmagunkban elkezdi érezni a különbséget attól, amiben nem bizhatunk. Amiben bizhatunk, azt teljes egészében a Munka által teremtjük meg.” P.D. Ouspensky

Legutóbbi cikkem azzal a résszel fejeződött be, amely arról beszél, hogy miután megfigyeltük magunkat és saját alvásunkat, és elkezdjük önmagunkat látni – önemlékezni -, egyúttal megindul egy folyamat is, mely során, ahelyett, hogy hozzáadnánk, kijavitanánk vagy megváltoztatnánk valamit gépezetünkben, rájövünk, hogy ami valójában szükséges követlező lépésként, hogy elkezdjük eltávolitani azokat a dolgokat, amik azt az illúziót éltetik, hogy különböző nézeteink, véleményeink, meggyőződéseink, félelmeink, ellentmondásaink, ellenállásaink vagy negativitásaink részei saját Igaz énünknek. Tulajdonképpen ezek a dolgok azok, amik a valós és elképzelt között állnak.

“Egy részből vagyunk mi, és a másik részből az elképzelt ének. Önök az, ami valós, és meg kell tanulniuk, hogyan tegyenek különbséget. Talán nagyon kicsiny vagy kezdetleges,de találnunk kell valamit, ami eléggé határozott és szilárd önmagunkban. A cél, hogy legyen uralmuk az ének felett, hogy elő tudják hozni egyiket vagy másikat, hogy elrendezzék ezeket egy bizonyos módon. “ P. D. Ouspensky

Rájövünk, hogy vannak dolgok, amik határozottan útban vannak, némely én semleges marad, és csak nagyon kevés fogja támogatni a célunkat.

“Csak egy kis rész bennünk, ami akar önemlékezni, mig más személyiségek vagy ének ezt egyáltalán nem akarják. Szükséges, hogy megtalálják ezeket, hogy meglássák, melyek, amelyek szükségesek ehhez a munkához, melyek azok, melyek nem számitanak, és melyek azok, amik annyira alszanak, hogy nem is tudnak arról semmit.” P- D. Ouspensky

Mint a szobrász egy darab agyaggal, aki már látja, vagy már van elképzelése arról, amit el akar érni, vagy arról, milyen irányt kell vennie célja felé, elkezdjük mi is eltávolitani, elkülöniteni azokat a dolgokat, amelyek “elrejtik” a szobrot. Az én esetemben egyszerűen meglátni azt, ami előttem van a kihivás. Elmém nagyon gyorsan kezd el véleményeket formalni bizonyos dolgokról, emberekről vagy történésekről körülöttem, és gyakran kerülök abba a helyzetbe, hogy ezekkel az “összefoglalásokkal” valójában megállitom a pillanat természetes áramlását. Valamilyen oknál fogva az agyam szeret cimkéket ragasztani a dolgokra, elveszettnek érzi magát, ha a dolgoknak nincsenek nevük vagy leirásuk. Például a múzeumban, amig megpróbálom a festményt élvezni, észrevettem, hogy nem igazán kapcsolódok a festményhez magához, a szinekhez, vagy árnyalatokhoz vagy magához a témához, mert először is leirás után kutatok. Csak miután láttam a cimet, vagy a festő nevét, kezdi el valami bennem – a hamis személyiségem – jól érezni magam. Elkezdek éneket gyártani mint például: “Igen, ez egy szép festmény, mert Rembrandt a festő”. Vagy: “Ez egy érdekes kép, mert abban az időben ez és ez történt a történelemben”, és igy tovább, végeláthatatlanul. Ha egyszer a láncreakció megindul, nehéz megállitani, és később jövök csak rá, hogy alig emlékszem, hogy egyáltalán a múzeumban jártam, mert el voltam veszve saját gondolataim között, képzelődésben. Más szavakkal, elmulasztottam a pillanatot állandóvá és emlékezetessé tenni azáltal, hogy egy rejtett vagy belső értelem után kutattam, ami valójában nem más, mint a festmény maga, amint én szemlélem azt.

“Próbálják meg ezt a módszert: állitsák le gondolataikat és nézzék meg, mennyi időre tudták megállni, hogy ne gondoljanak egyáltalán semmire – ha tudnak már az önelmékezésről.” P- D. Ouspensky

Azonban hozzátenném, hogy nem a gondolkodás a rossz az én esetemben, hanem az, hogy a gondolatok az útban állnak, és igy a fejemben élek, ahelyett, hogy a pillanatot tapasztalnám meg. A szükséges lépés az lenne, hogy megfigyelem önmagam, amint gondolkodom, belülről tennék egy lépést hátra és elkezdeném látni a festményt, amint önmagam is látom gondolkodni valamiről, és elkezdeném elkülöniteni azokat a gondolatokat, amelyek egyáltalán nem kapcsolódnak és amelyek visszahúznák a figyelmememet más irányba – a bankszámlámra vagy az ebéd terveimre. Én igy látom az elkülönülést. A tapasztalás kellős közepén állva, de mintha cask egy filmet néznék a moziban, nem merülök el benne, nem veszem el benne. Igy figyelmem átfordul és bár nem uralom teljes egészében az ének áramlását, nem merülök el és veszem el a káoszban ismét. Más szóval, elkezdtem magamra emlékezni.
Sokunk elköveti azt a hibát, hogy nem megy bele bizonyos dolgokba, tapasztalatokba, mert el szeretnénk “különülni”, attól félünk, hogy ha teljesen átadjuk magunkat az élménynek, beleveszünk abba, amely egy részből igaz is, másrészből, ez nem elkülönülés. Nem véletlen, hogy az ezoterikus hagyomány és a Negyedik út hangsúlyozza az “érzelmiség” ideáját. Igy röviden, az elkülönülés nem a dolgoktól való megvonásra utal, vagy megtagadásra biztat, hanem  a dolog teljes átélésére, mig magát a dolgot egy lépéssel hátrábbról figyeljük.
És igy, megfigyelés és elkülönülés által, az önemlékezés elkezdődik.