„Válaszd el a tüzet a földtől,
A finomat a durvától.”
                    ~ Hermész Triszmegisztosz

Hamupipőke meséjében a gonosz mostoha úgy próbálja feltartóztatni Hamupipőkét, hogy ne tudjon elmenni a bálba – hogy a hamuba előbb lencsét, majd kölest kever, amit szegény lánynak ki kell válogatnia. Segítségül hívja azonban az ég madarait, akik segítenek a szétválasztásban, megkeresni az apró magokat a hamuban – szép ruhát is kap az Égiektől, győz a Jó, beteljesül a leány sorsa.
Gyerekkoromban, mikor csak felolvasták ezt a mesét, megmaradt bennem a kép, ahogy a magokat ki kell válogatni, „elválasztani” az értéktelen hamutól az értékes, apró szemeket.
Sejtjük, hogy a mesék, melyek az idők végeláthatatlan sodrában szálltak egyik generációról a másikra, egész egyszerű és lényegi üzenetet hordoznak magukban.
Ez a próbatétel ebben a dajkamesében nem különben felfogható egy mágikus feladat analógiájaként, ami Gurdjieff és Ouspensky módszerével közel egy emberöltőt vesz igénybe – elválasztani az értékeset az értéktelentől, megtalálni a valódit, ami a hamissal összekeveredett. A gonosz mostoha keveri a hamuba a magokat, ám a feladat végül külső (égi) segítséggel kerül megoldásra. Remélhetünk-e bármilyen eredményt ezen a bolygón, ami Gurdjieff leírása szerint egy meglehetősen barátságtalan, nehéz és távoli hely az Univerzumban, külső segítség nélkül? Hogyan tudnánk elválasztani magunkban az igazit a hamistól, ha ebben nem kapnánk mi is, mint a mesében, „égi” segítséget?
Az önmegfigyelés, amit a Negyedik Út szisztémája hosszú évek alatt megtanít, segít megfigyelni és észrevenni, hogy mely gondolataink a leginkább gépiesek, és ezen keresztül felismerhetjük, milyen béklyókkal kötődünk hamis személyiségünkhöz. Ha egy felismerés, egy isteni szikra fényénél meglátjuk, hogy mi az az álomvilág, ami fogva tart bennünket, nem akarhatunk mást, mint megszabadulni mindattól, ami nem mi vagyunk. Feltételezem, hogy ez az egyetlen értelmes dolog, amit igazán tehetünk ebben az életben.
Mivel az évek során megfigyeltem, hogy „hamis személyiségem” mely jellemvonások tulajdonságaival rendelkezik, észrevettem, hogy a jelenléttől, vagyis a jelen valóság megtapasztalásától szinte mindig azok a gondolatok és érzések tartanak távol, melyek összefüggenek e jellemvonásokkal.
A hiúság például, gyakran más emberek véleményén keresztül tart képzelődésben – amint aktivizálódik ez a jellemvonás, pl. dicséret vagy sértés formájában (érdekes, hogy a pozitív és negatív hatások egyformán „bekapcsolják” ezt a tulajdonságot) – elveszítem a kapcsolatot a jelen pillanattal, és olyan képzelődésbe merülök, amiből néha hosszú percek, vagy ennél is több idő alatt tudok csak megszabadulni.
De tudom, hogy én nem a hiúságom, sőt, nem is egyetlen más jellemvonásom vagyok. Tudom, hogy amint sikerül elválasztani magamtól ezeket a mechanikus tulajdonságot, reakciókat – és a velük való azonosulást, és mindezt egyre távolabbról szemlélni – megélhetem a csodát, ami itt vár mindannyiunkat, ebben a látszólag egyszerű, ám megismételhetetlen, soha vissza nem térő pillanatban…