Az oldalról

“Mikor világossá vált számomra, hogy az ősi bölcsességet évezredeken keresztül hagyományozták generációról generációra, és így gyakorlatilag változatlan formában ért el napjainkig, sajnálat fogott el, amiért túl későn kezdtem el az ókori legendáknak azt a rendkívüli fontosságot tulajdonítani, amivel ma már tudom hogy rendelkeznek.” – George Gurdjieff

Ez az oldal ott folytatódik, ahol Gurdjieff abbahagyta. Gurdjieff ön-fejlesztés módszereit ötvözzük az ősök bölcsességével. Azáltal, hogy elmélyítjük önmagunkkal kapcsolatos megértésünket, újjáélesztjük elődeink hagyatékát; és azáltal, hogy újjáélesztjük elődeink hagyatékát, elmélyítjük önmagunk megértését.

A megértést állandóan fenyegeti a torzulás. Minden korszak bárkát épít, hogy bölcsességét megvédje az idő özönvízétől.

Hogy nézne ki napjaink bárkája?

Csónakod kösd a miénkhez, s vágjunk neki közösen az útnak.

Peter Ouspensky

Piotr Demianovich Ouspensky (1878. március 4.-1947. október 2.) orosz filozófus volt, aki elvetette korának tudományosságát és pszichológiáját azon meggyőződésénél fogva, miszerint léteznie kell a gondolkozás egy magasabb rendszerének. Fiatalkorában a miszticizmust és az ezoterizmust tanulmányozta és hosszú utazásokat tett az ősi bölcsesség felkutatására, érezvén, hogy az elmúlt korok több tudással rendelkeztek, mint a jelenlegi. „Úgy éreztem, hogy mindenütt falba ütközöm.” – jegyzi meg egyik korai életrajzi jegyzetében. „Akkoriban azt mondtam, hogy a professzorok megölik a tudományt, ugyanúgy, ahogyan a papok megölik a vallást.”

Amikor Ouspensky 1915-ben találkozott George Gurdjieffel, és megismerkedett a Negyedik Úttal, fölismerte, hogy a tudás felé a bölcsességen keresztül lehet átkelni; vagyis az ember nem találhat rá az igazságra anélkül, hogy közben ne dolgozna azon, hogy saját maga váljon az igazsággá. A magasabb rendű tudás csak a magasabb rendű tudásra való kellő előkészület után kapható meg. Ouspensky életének hátralevő részét azzal töltötte, hogy a tudást bölcsességgé változtassa; azon dolgozva, hogy a Negyedik Út elveit a magáévá tegye és megossza a hasonló felfogású emberekkel. Ezáltal vált kora számára az igazság közvetítőjévé, miközben a háborúk előtti kor bölcsességét átvitte a huszadik század közepébe.

Ouspensky kutatásai

„Csalódtam a tudományban.” – mondja Ouspensky egyik önéletrajzi jegyzetében. A fiatal filozófus, bár nem tudta, merre is induljon, mégis érezte, hogy az élet többet rejt, mint ami szemmel látható, és hogy a tudomány, a filozófia, a pszichológia és a vallás kihagyták a lényeget. Sürgető kényszert érzett az igazság keresésére. Intuíciója azt súgta, hogy az elmúlt korok birtokában voltak ennek az „igazságnak”, ami ebből a jelenlegi korból hiányzott. Ezért olvasmányokba és utazásokba kezdett, a csodálatos keresésébe:

„Éveken át az újságírásban dolgoztam; utazásokat folytattam – Oroszországban, Keleten, Európában. 1905-ben, a sztrájkok és felfordulások hónapjaiban, melyek a moszkvai fegyveres felkelésbe torkollottak, írtam egy regényt, ami az örök visszatérés eszméjén alapult.”

Ouspensky regényét értékeli a közönség, de szerzője ugyanolyan elégedetlen marad, mint megírása előtt. Tudatában van, hogy míg az elméje elméleteket gyárt a magasabb dimenziókról, addig ő maga kizárva marad azokból. Ezért folytatta tanulmányait és kutatását.

„1907-ben rátaláltam a teozófiai irodalomra, ami Oroszországban tiltva volt – Blavatsky, Besant, Sinnett, Olcott stb.” Mindez nagyon erős benyomást tett rám, bár azonnal megláttam a gyenge oldalát is. Azt a hiányosságát, miszerint az egésznek nem volt folytatása. De ajtókat nyitott számomra egy új és nagyobb világ felé…”

Ouspensky híres őszinteségéről és arról a képességéről, hogy elkerülte az önmegtévesztést. Nem elégszik meg semmivel, ami kevesebb lenne az „igazságnál”, amit olyannyira áhít, és míg különféle írások inspirálják őt, mindazonáltal látja hiányosságaikat is.

Azt is érdemes megjegyezni, hogy a regényét és előadásait kísérő népszerűség nem tudta őt kielégíteni. Ouspensky életének már ebben a korai szakaszában képes lett volna követőket toborozni és egy tanítást kialakítani, ám lelkiismerete nem engedte, hogy másokat olyan utakon vezessen, amelyekről ő maga sem volt bizonyos.

Ouspensky a magasabb dimenziókról

„Fölfedeztem az ezoterizmus eszméjét, találtam egy lehetséges nézőpontot a vallás és miszticizmus tanulmányozásához, és új impulzust kaptam a ‘magasabb dimenziók’ tanulmányozásához…”

A dimenziók ideája lenyűgöző hatással volt Ouspenskyre, aki ezt a lelkesedését apjától örökölte. Az idő és a negyedik dimenzió eszméje; miszerint ha az ember képes lenne belépni egy magasabb dimenzióba, akkor érzékelhetné időtestét, egyszerre láthatná múltját, jelenét és jövőjét és ennek megfelelően élhetne – mindez Ouspensky számára egy olyan felbecsülhetetlen értékű víziót jelent, amely megváltoztatná az ember teljes életét.

Ouspensky belemerül a negyediknél magasabb dimenziók elméleti tanulmányozásába is, különösen pedig az örök visszatérés ideájába – egy olyan dimenzióba, amelyben az ember jelenlegi életét előzőleg már végtelenül sokszor élte végig. Ezek képezik regénye, az „Ivan Osokin különös élete” alapját.

„Tanulmányoztam az okkult irodalmat; mindenféle pszichológiai kísérletet végeztem a jógikus és mágikus módszerekkel; számos könyvet publikáltam, köztük a ‘Tertium Organum’-ot, és nyilvános előadásokat tartottam a Tarot-ról, az emberfölötti emberről, a jógikról és így tovább.”

Ospensky elégedetlen

Intellektuális vállalkozásai ellenére – és annak ellenére, hogy a Tertium Organum elérte a bestseller rangját – Ouspensky még mindig kizárva érzi magát a magasabb dimenziók világából, amelyeket olyan határozottan érez. Bár sikeres író lett, mégis elégedetlen marad a hírnévvel és folytatja az igazság utáni kutatását, ami későbbi éveit fémjelzi.

Ouspensky később beismerte, hogy az önismeret és az önemlékezés felé a legerősebb hajtóerő az ember jelenlegi állapotával való elégedetlenség volt; vagyis semmi sem tudja annyira elősegíteni a belső fejlődés útját, mint az alvástól való irtózás.

„A bennem uralkodó érzelem a félelem volt – félelem, hogy elveszítem magamat, félelem, hogy eltűnök valami ismeretlenben… emlékszem egy kifejezésre, amit egy akkoriban írott levélben tettem: ‘Ezt a levelet én írom önnek, de hogy ki fogja a következő levelet írni, az én nevemet írva alá, és hogy mit fog mondani, azt nem tudom.’ Hát ez volt az a félelem.”

Ouspensky folytatja a bölcsesség szilárd támasza utáni kutatását, kiterjesztve azt az irodalom további ágaira és további egzotikus vidékekre. Megfogalmazza a közvetlen tanítás iránti igényét, és arra vágyik, hogy kapcsolatot létesítsen a bölcsesség iskoláival, amelyeknek hite szerint az ő idejében is létezniük kell, mint mára elveszett ősi tradíciók nyúlványainak.

„De számos egyéb elem is vegyült mindebbe: félelem attól, hogy rossz útra térek, félelem, hogy helyrehozhatatlan hibát követek el, félelem attól, hogy elhalasztok valamely lehetőséget. Mindez azonban később eltűnt, amikor egyrészt önbizalmat kezdtem gyűjteni, másrészt pedig bízni kezdtem a szisztémában.”

Ouspensky találkozik Gurdjieffel

Az 1900-as évek elején Ouspensky a Közel-Keleten és a Távol-Keleten tesz utazásokat az elveszett tudás nyomában. Mikor visszatér Oroszországba, előadásokat kezd tartani a csodálatos kereséséről. Ezek az előadások a hasonló gondolkozású emberek jelentős követőtáborát vonzzák. Az egyik alkalommal két jelenlévő lép oda hozzá azzal a javaslattal, hogy találkozzon egy külföldi misztikussal, aki akkor éppen Oroszországban tartózkodik.

1915-ben Ouspensky találkozik Gurdjieffel és azonnal felismeri, hogy Gurdjieff birtokában van annak a tudásnak, amit ő külföldön keresett. Tíz évre Gurdjieff tanítványa lesz, elsajátítva tőle a Negyedik Út tanait. A tanítás a felbomló orosz társadalom hátterében zajlik, és ez valamiképp ki is egészíti azt. A „Munka”, ahogy Gurdjieff nevezi, csak nyomás alatt történhet, amikor semmit sem lehet biztosnak venni, és a tanítványok a legalapvetőbb próbatételeknek vannak kitéve, hogy vajon a spirituálisat többre értékelik-e a fizikainál.

Az események mind Gurdjieffet, mind Ouspenskyt arra kényszerítik, hogy távozzanak az országból. Eközben Gurdjieff tanítása is tovább alakul és más irányt vesz, ami Ouspenskyt arra kényszeríti, hogy elhagyja őt, és saját maga folytassa a munkát. Ouspensky 1930-ban Londonban telepedik le, és elkezdi tanítani a Negyedik Utat, valamint írásokat készít a szisztémáról azok alapján, amit Gurdjiefftől tanult.

Ouspensky Angliában, Lyne Place-ben hal meg 1947. október 2-án.

Ouspensky, a Negyedik Út közvetítője

„A szisztéma munkásokra vár. Nincs benne olyan állítás és olyan gondolat, ami ne igényelne és engedne meg további fejlesztést és kidolgozást. Azonban nagy nehézségek rejlenek abban, hogy az embereket kiképezzük erre a munkára, mert a szisztéma általános intellektuális tanulmányozása teljesen elégtelen; és nagyon kevés olyan ember van, aki hajlandó a tanulmányok más módszereire, és akik ugyanakkor képesek is ezekkel a módszerekkel dolgozni.”

Ouspensky fölismerte, hogy amikor a Negyedik Úttal találkozott, akkor valami hatalmassal találkozott. Érezte, hogy messzire nyúlik az időben, talán olyan messzire, mint a legősibb kultúra. A Negyedik Utat tisztelettel és személytelenül kezelte, mint olyan rendszert, ami nem tartozott az emberhez – és ami az egyik fő erőssége.

Ouspensky éppen emiatt tartózkodott attól, hogy kiadja műveit, és nevét valami olyanhoz illessze, ami sokkal nagyobb nála. És valóban, a legtöbb könyvét, amelyekben a Negyedik Utat kifejti, posztumusz adták ki. A Negyedik Út című könyvének elején el is ismeri, hogy a szisztéma nem tartozik hozzá.

„Nyomatékosan tudtukra akarom adni, hogy a szisztéma legfontosabb ideái és alapelvei nem tartoznak hozzám. És leginkább ez teszi őket értékessé, mert ha hozzám tartoznának, akkor épp olyanok lennének, mint minden, közönséges elme által kitalált elmélet – csak a dolgok szubjektív nézőpontját adnák…”

Ouspensky öröksége

Ouspensky azt remélte, hogy ha elegendő nagyságú „örvénylést” tud kelteni – vagyis elegendő számú, igazán őszinte és megfelelően előkészített embert tud összegyűjteni – akkor talán fölkeltheti az érdeklődését „valakinek”, aki eljönne és segítséget nyújtana. Nem volt számára világos ennek a segítségnek a természete, és valószínűleg ő maga sem tudta, hogy ez pontosan mit jelentene.

Mindazonáltal, hatalmas felelősséget érzett szerepe iránt, és életének hátralévő részét teljes mértékben annak szentelte, hogy megfeleljen ennek a felelősségnek.

Ám végül, részben a II. világháborúnak köszönhetően, el kellett ismernie, hogy munkája, úgy tűnt, nem hozta meg azokat az eredményeket, amelyeket remélt tőle. Gurdjieff is fölszámolta az intézetét, és a Negyedik Út két közvetítője úgy fejezte be életét, hogy nem érték el azokat a külső célokat, amelyeket telejsíteni akartak. Ouspensky teljes felelősséget vállalt tanítványai iránt. Összegyűjtötte őket és azt mondta nekik, hogy teljesen szabadon folytathatják kutatásukat bármilyen módon és bármilyen irányban, ami számukra a legjobbnak tűnik.

Külsőleg mindez valamiképpen a teljes kudarc elismerése volt, de belsőleg, végeredményben a teljes győzelmet jelentette számára, és, bár visszaadta a szabadságukat mindazoknak, akik követték őt, mégsem oltotta ki soha reményüket, hanem megmutatta azoknak, akik igazán bíztak benne, hogy pontosan szabadságuk visszaállítása nyitott meg egy új ajtót.