Felismerés – Levente

Levente
Gurdjieff a megszabadulásról – I. rész

Egy kanál só.

Buddha egyszer azt mondta: „Tégy egy kanál sót egy pohár vízbe: ihatatlan lesz. Tégy egy kanál sót a tengerbe: nem fogod érezni a változást.” Ahogy az elménk is időnként olyan szűk és olyan korlátozott, mint egy pohár víz a tengerhez képest, éppúgy az életben zajló történésekre, a „külső behatásokra” adott válaszaink is ennek a belső korlátnak, illetve nyitottságnak a függvénye.

Amikor ragaszkodunk egy megszokott élethelyzethez, vagy például valamilyen szabadidős tevékenységünkhöz, ami időnk nagy részét kitölti egy hétköznapon, akkor nehezen vesszük észre az átmenetet, hogy az a konkrét szokás, kapcsolat, munkahely, stb. vajon még mindig ugyanúgy segíti a fejlődésünket, vagy már csak a megszokás, a rutin köt bennünket az adott tevékenységhez vagy helyzethez?

Az én személyes élményem, ami pszichológiailag nagyon hasonló Sziddhárta herceg történetéhez, a ragaszkodásomhoz kapcsolódik. Bár hosszú évekig nem voltam tudatában, nagyon jellemző a személyiségemre, hogy ragaszkodom a dolgokhoz és az emberekhez. Ez a ragaszkodás tárgyakhoz és emberekhez egyaránt erős és meghatározó. Ha elvesztettem a kedvenc pulóveremet, napokig vagy hetekig szomorkodtam miatta, és ha csalódás ért egy kapcsolatban, ami már rég kiüresedett és csak a megszokás tartotta fenn, akkor hosszú hónapokig tartott ennek feldolgozása.

Egy ilyen csalódáshoz kötődik az első spirituális élményem. Egy több évig tartó párkapcsolat lezárását gyászolva, az önsajnálat legmélyebb bugyraiban elmerülve ért el egy felismerés: szabadon választhatom meg a hozzáállásomat a velem történtekkel kapcsolatban.

Ha akarom, egyetlen elhatározással le tudom zárni a történteket, és véget érhet a szenvedésem. De úgy is dönthetek, hogy még hetekig-hónapokig, sőt, tetszés szerint akár évekig rágódhatok az eseten úgy, hogy megváltoztatni semmit sem tudok, csak elfecsérlem az időmet.

A gondolat, hogy nem kell saját gondolataim rabjává tennem magam, úgy tűnt, sokkal valódibb gondolat, mint minden más gondolat, ami kizárólag nyomorúságos érzelmi helyzetem részletezésével volt csak elfoglalva. Ezzel egy időben megértettem azt is, hogy mennyire beszűkült a tudatom erre az egyetlen eseményre összpontosítva minden energiámat. Ez az azonosulás, ahogy Gurdjieff és Ouspensky sokszor utalnak rá, az alvás állapotának egyik jellemzője.

Tapasztalatom szerint az azonosulás felismerése az első lépés az azonosulástól való megszabadulás útján. Felismerés nélkül nem hiszem, hogy bármilyen változás lehetséges lenne. Felismerés nélkül csak mechanikus mintákat; egy bizonyos pszichológiai programot ismételgetünk – időnként talán kisebb eltérésekkel, de a vége egy ilyen „program” lefutásának mindig ugyan az – és éppoly kiszámítható, mint egy előre megírt számítógépes program.

Sok éve olvastam azt az idézetet Gurdjiefftől:

„… az embereknek fel kell adniuk a szenvedésüket. A szenvedés feladása nagyon nehéz dolog. Az ember képes bármilyen élvezetről lemondani, de a szenvedését nem hajlandó feladni. Az ember úgy lett teremtve, hogy semmi máshoz nem ragaszkodik annyira, mint a saját szenvedéséhez. Emiatt nagyon fontos, hogy megszabaduljunk a szenvedéstől. Az, aki nem szabadult meg a szenvedéstől, aki nem áldozta fel a szenvedését, nem képes dolgozni.” Ouspensky: Egy ismeretlen tanítás töredékei, 274. oldal az eredeti kiadásban.

A diagnózis, úgy gondolom, sebészi pontosságú.